Visszatérő olvasmányaim egyike Leon Uris Armageddon című könyve. Ahogyan az alcím is írja, ez nem más, mint Berlin regénye. Azé a Berliné, amelyet a második világháború után négyhatalmi megállapodás alapján kormányoznak a szövetséges hatalmak: az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország. A harc a város feletti irányításért zajlik, és ki-ki a maga módján harcol érte. Érdemes elolvasni.

Egy sorsdöntő szavazás előestéjén a berliniek vezető egyénisége, Ulrich Falkenstein, illetve egy amerikai katona, Sean O’Sullivan őrnagy beszélgetnek egymással (a könyvben mindez a harmadik rész, tizenkettedik fejezetében olvasható). Ulrich megpróbálja rávenni az amerikait, hogy előzzenek meg egy tisztességtelen szovjet politikai manővert, azonban Sean nem hajlandó segíteni.

Sean egyik ezzel kapcsolatos mondata így hangzik: „Falkenstein úr, a szabadság nem olyasmi, amit szívélyes amerikai üdvözlettel átnyújtanak maguknak egy gusztusos kis csomagban”. Emlékezteti német partnerét, hogy az amerikaiak státuszukat, szabadságukat egy véres polgárháború árán vívták ki.

Amikor Ulrich erősködik, hozzáteszi: „Az élet megmásíthatatlan tényei ezek, Falkenstein úr: hatáskörrel rendelkező egyetlen embert sem tudnék meggyőzni, hogy bízzon egy német politikusban, tartozzék bármelyik párthoz. Mi nem hiszünk a maguk népében”.

Amikor Ulrich továbbra sem enged, így folytatja: „Valóban? Ha igazán hinne a népe bátorságában, akkor nem rohanna ide segítséget kérve a legelső fenyegetés alkalmával. Maga tudja, hogy a németek gyengék, de a szabadságuk nem olyasmi, amit egy amerikai szurony hegyén nyújtanak át maguknak. Ha valaha is meg tudnak győzni minket, az csupán azért történhet meg, mert kiérdemlik a halált is vállaló férfiak vérével”.

A történelem szomorú tanulsága az, hogy ez soha nincs másképpen. A szabadságnak mindig ára van, és ez az ár az érte küzdő emberek vére. Történelmünkből számtalan epizódot tudunk felidézni ennek bizonyítására. Ha egy adott ország hajlandó erre az áldozatra, előbb-utóbb elérheti a sikert. Ha azonban nem hajlandó rá, külső segítséggel sem fog győzelmet aratni a szabadságért vívott harcában. Afganisztán jó példa erre. 300.000 jól felszerelt katona állt szemben 75.000 papucsos tálibbal. És veszítettek. Hogy miért? Mert nem érezték magukénak az elmúlt 18-20 évben bevezetni próbált életformát. Nem voltak hajlandók sem erőfeszítést hozni, sem pedig küzdeni érte. Így pedig nem fog menni.

Ahogyan egy másik Leon Uris könyvben, az Exodusban írja Bárák Ben Kánaán: ”Ha a palesztinai arabok annyira szeretnék a földjeiket, nem lehetett volna elkergetni onnan őket – és még kevésbé menekültek volna el igazi ok nélkül. Nemigen volt miért élniük, és még kevésbé volt miért harcolniuk. Aki szereti a földjét, a hazáját, nem így reagál. Az, aki szereti a hazáját, a helyén marad és meghal érte”.

Tudom, hogy ezek kemény szavak. De a történelem igazolja, hogy így van. És pontosan ezért roppant hálás vagyok azoknak az elődjeinknek, akik már meghozták ezt az áldozatot. Így mi békében és szabadságban élhetünk. Annál nagyobb viszont a felelősségünk abban, hogy mi viszont megőrizzük ezt a békét és szabadságot.

Visszatérve az arabokra és Bárák Ben Kánaánra: „Az arab népnek vezetőkre van szüksége, de nem a sivatagi sejkekre, akik ezerszámra tartják a rabszolgákat, nem a gyűlölettől izzó vallási fanatikusokra, nem a katonai klikkekre, nem olyan emberekre, akiknek az egész gondolkodása megrekedt a sötét középkorban. Az araboknak olyan vezetőkre van szüksége, akik meghozzák a polgári szabadságjogokat, az oktatást, az orvosi ellátást, a földreformot, az egyenlőséget … sajnos, valahányszor felbukkan egy-egy felvilágosult arab vezető, rendszerint meggyilkolják … ha majd olyan vezetőik támadnak, akik hajlandóak megragadni a feléjük nyújtott baráti jobbot”.