Aki az elmúlt napokban nem egy világtól elzárt helyen töltötte az idejét, annak nem szükséges bemutatni, mi zajlik most Afganisztánban. Ezzel kapcsolatban jelent meg egy interjú egy magyar katonával, aki az elmúlt évet az országban töltötte. Tanulságos dolgokat mondott. Ebből emelnék ki – a teljesség igénye nélkül – néhány gondolatot.

A katona, látva a sűrűsödő bajokat, egy hónappal ezelőtt már hazajött. Ugyanakkor többen továbbra is kint maradtak. Az újságíró kérdésére, hogy miért,
az alábbi választ adta: „Főleg a pénzért, illetve akik lehúznak ilyen helyen 6-8 évet, a privát életben nem találják a helyüket. Ez minden baj okozója. A mindennapi élet és a mindennapi problémák nem nekik, nem nekünk való”.

Elgondolkodtató válasz. Ugyanis rávilágít arra, hogy akik ahhoz vannak szokva, hogy minden nap szigorú keretek között, a kiadott parancsoknak megfelelően éljenek, más világként tekintenek arra a közegre, amelyben mi, hétköznapi emberek forgolódunk. Szó szerint ezt mondta: A mindennapi élet és a mindennapi problémák nem nekik, nekünk való. Óriási szakadék tátong a parancsuralmi rendszerben, illetve a civil, ebből a szempontból sokkal szabadabb közegben zajló életvitel között. A kettő között hidat építeni, harmóniát teremteni még annak is embert próbáló feladat, aki egyébként egy szabad, demokratikus értékközpontú táradalomban született és szocializálódott. Mivel én is éltem, élek mindkét rendszerben, pontosan tudom, miről van itt szó. Nem azt állítom, hogy ez minden hivatásos szolgálatot ellátó ember számára nehézséget jelent, de a jelenség valós és létezik. Ahogyan a kezdetekről faggatózó kérdésre is válaszolt barátunk: „Sok évnyi sportolás után adott volt, hogy rendőr vagy katona legyek, aztán fegyveres testületnél kötöttem ki és a közeg teljesen beszippantott: a fegyverek, a katonák, a fegyelmezettség, az, hogy világosan megmondják, mit csinálj. Katonának és rendőrnek lenni, azt gondolom, a világ legkönnyebb dolga, megmondják a feladatot, amit bizonyos kereteken belül végre kell hajtanod. Én így érzem jól magam, úgyhogy ez lett a természetes közegem”.

Az újságíró rákérdezett a dodzsemező tálibok jelenségére is. A következő választ kapta: „Nézze, mit vár olyasvalakiktől, akik 20 éve a hegyekben, barlangokban élnek, döglött állatokat esznek, teljes illegalitásban élnek, majd lejönnek a városokba? Megnyílt előttük a világ, amiért harcoltak, az az övék lett, a németek, a britek, az amerikaiak mind eltűntek. Oda mennek, ahova akarnak, kipróbálnak mindent, amit azelőtt sosem. Azt  gondolom, ők nem fognak tudni mit kezdeni ezzel a fene nagy szabadsággal, hiszen nekik eddig mindig megmondták, mit tegyenek. Ebből a közeljövőben komoly bajok lesznek, hiszen ez a beláthatatlan szabadság óriási pszichés teherként nehezedik majd rájuk”.

A Korán és a Saría által irányított társadalom, illetve a nyugati, zsidó-keresztény örökségre, szabadságra és demokráciára alapozott társadalom ellentéte világosan kirajzolódik. A katona itt ugyan a tálibokról beszél, de maga az ország is, annak teljes lakosságával együtt, évszázadokon keresztül a Korán és a Saría felügyelete mellett alakult és formálódott. Rengeteg erőfeszítés és pénz ráfordításával igyekeztek 20 év alatt nyugati mintára átalakítani az országot és annak társadalmi berendezkedését, mégis, néhány nap alatt viharos gyorsasággal állt vissza minden az eredeti állapotba. Nem csoda: a két társadalom alapjai, gondolkodásmódja és felépítése szöges ellentétben állnak egymással. A beláthatatlan szabadság óriási pszichés terhet jelent, annak számára különösen, aki még csak elgondolni sem képes, hogy egyáltalán létezhet ilyesmi.

Néhány évvel ezelőtt úgy alakult, hogy módomban állt egy csoport vezetőjeként látogatást tenni egy börtönben. A kísérőnk végig kalauzolt bennünket a börtön teljes területén, ahol bepillantást nyerhettünk az elítéltek mindennapjaiba. Megrázó élmény volt. A bent élő embereknek szó szerint minden perce be van osztva, mindig megmondják nekik, hová kell menniük és mit kell csinálniuk. Szabad idejük csak elvétve akad, azt is szigorúan ellenőrzött keretek között és előre meghatározott tevékenységek mentén tölthetik el. Kísérőnk elmondta, hogy ez olyan erőteljesen megváltoztatja a börtön lakóinak gondolkodását, hogy akik 10-15 évet kénytelenek itt eltölteni, azoknak már hónapokkal a szabadulásuk előtt felkészítő tréningeket kell tartani arról, hogy elhagyva a börtönt, hogyan éljék odakint a mindennapokat.  Ennyi idő alatt olyan mértékben elveszítik az önmenedzselési képességüket, hogy még egy bevásárlás is óriási pszichés terhet jelent a számukra, és segítség nélkül néhány kiflit sem képesek vásárolni, nemhogy önálló életet élni! Nem csoda, hogy a legtöbbjük visszaeső lesz. Vannak, akik azért, hogy visszakerüljenek az ugyan szigorúan ellenőrzött, de így kellő létbiztonságot
adó börtönlét keretei közé. Másoknak pedig az alvilág biztosít ellenőrzött,
parancsuralmi keretek között zajló életformát. Így aztán igazi csodának számít,
ha egy hosszú börtönbüntetés letöltése után valaki mégiscsak sikeresen
visszailleszkedik a civil társadalomba és képes elhordozni szabadságának
pszichés terheit is.

Ez a jelenség nem csak egyének, hanem társadalmak szintjén is létezik. Egy jól ismert bibliai példa erre a kivonulás története, amikor a zsidók Isten parancsára, Mózes vezetésével kijöttek Egyiptomból, ahol 430 évig élték a rabszolgák életét. A pusztai vándorlás során többször is vissza akartak menni Egyiptomba, ahol, bár tudták, kemény munka és rabszolgasors vár rájuk, de volt étel és ital, fedél a fejük felett, így egzisztenciájuk súlyát és terheit nem nekik kellett volna továbbra is cipelniük. Ahogyan a 4. Mózes 11:5-ben olvashatjuk: „Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Égyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra”.  Igaz, hogy a Fáraó halálra dolgoztatta őket, igaz, hogy fiúgyermekeiket a Nílusba dobatta a krokodiloknak, de volt ingyen ebéd.
Egészen elképesztő érvelés, nem igaz? Még Istennek is negyven évébe került, mire bevihette a következő generációt Kánaán földjére! Az Egyiptomba való visszatérés, az együttműködés gondolata pedig még ezután is sokáig fennmaradt…

És végül az utolsó idézni kívánt riporteri kérdés: „A menekültek bele tudnak simulni a demokráciába?” A válasz pedig, amely a fentiek alapján már egyáltalán nem meglepő, így hangzik: „Nem. Képzelje el, hogy egy idegen kultúrában, ahol az embereknek eddig mindig megmondták, mit tehetnek, egyszer csak rájuk nehezedik a szabadság. Ezzel nem tudnak mit kezdeni. Egyetértek azzal, hogy ne engedjük be őket az országba, mert amíg nem látja valaki, hogy élnek ők, addig elképzelni sem tudja”.

Az Egyesül Államok demokrácia exportja nem tudott sikeres lenni 20 év és sok-sok dollármilliárd árán sem. Miért nem? Mert a két társadalmi rendszer nem kompatibilis egymással. És az afganisztáni példa fényesen bebizonyította, hogy nem is tehető kompatibilissé. Ha a kísérlet Afganisztánban sem sikerült, mitől sikerülne néhány ezer kilométerrel nyugatabbra? Ezt a problémát nem oldja meg pusztán a távolság eltüntetése. Ellenkezőleg. Elhozza a problémát – és a no-go zónákat, valamint a párhuzamos társadalmi képződményeket – a befogadó országokba is. Nem véletlenül mondta néhány napja Angela Merkel, Németország leköszönő kancellárja, hogy az afgán menekülteket a szomszédos országoknak kellene befogadnia. Érdekes tény, hogy amikor Magyarország miniszterelnöke mondta ezt hat éve, a 2015-ös menekültválság idején, akkor ezért a baloldali és liberális sajtótól, politikusoktól megkapta a fasiszta jelzőt, és kórusban szidták a véleményéért. Mi voltunk az Európai Unió fekete báránya, a kirekesztő és gyűlölködő nemzet. Ma, amikor Angela Merkel mondja szó szerint ugyanezt, a balliberális sajtó hallgat, mint a sír. Angela Merkelnek ugyanis igaza van. Mint ahogyan igaza volt Orbán Viktornak is, már 2015-ben. És mielőtt legyintenél egyet, mondván, nosza, itt egy újabb fideszbérenc blogbejegyzés, szeretném elmondani neked, hogy ugyanezt mondanám akkor is, ha 2015-ben más lett volna a miniszterelnök személye, de ugyanez lett volna a véleménye. Az afgán helyzet ugyanis magasról tesz a magyar belpolitikára.

Nem arról van szó, hogy nem kell segíteni az afgán menekülteknek. Nagy szükség van segítségre. Aki mást mond, annak nincsen szíve. A kérdés az, hogy a segítséget milyen formában kellene nyújtani. Ebben a kérdésben egyetértek Angela Merkellel. Segíteni kell a menekülteknek abban, hogy a szülőföldjükhöz legközelebb élhessenek a biztonságos letelepedés lehetőségével. A befogadó országok minél gyorsabb anyagi támogatására van szükség, hogy ebben partnereink lehessenek.

A számlát ugyanakkor azoknak az országoknak kötelező állnia, akiknek a hibás külpolitikája miatt ez a helyzet egyáltalán előállhatott. Csatlakozni pedig – képességei és lehetőségei függvényében – bármelyik ország önként csatlakozhat.